Bevezető

Maffiavezér, apa

Aloyoshenka Voronin veszélyes ember hírében állt az apró orosz kisvárosban, Vologdában. Egy részről szerető családapa szerepében állt, másrészről az orosz maffia legveszélyesebb alakja volt. „Bikának” hívták, hatalmas termete és emberfeletti izomzata miatt. Hosszú, kemény munka eredménye – és sok ember halála – az, hogy végül maffiavezérré nevezték ki.

– Én magam végeztem ki az akkori vezért. Nem volt más, csak egy elvetemült faszkalap, ráadásul utolsó hónapjaiban kishíján lebuktatott minket a zsaruk előtt. Mindenki egyetértett a döntéssel, hogy az ilyennek halnia kell, és engem ért a megtiszteltetés, hogy kivihettem testéből az életet – fogalmazta nemrég.

Aloyoshenka büszke volt az életére, és az addig elért „eredményeire”, és senki kedvéért nem tágított volna ebből a formából. Egészen addig, amíg egy egyéjszakás kaland eredményeként meg nem született törvénytelen, gyönyörű kislánya, Dinara Voronin. Aloyoshenka mindig is passzívan viszonyult a gyerekekhez, bár soha nem tudott bennük kárt tenni, ha vele pimaszkodtak, vagy illetlenkedtek.  

– Egyben biztos voltam – mondta. – Nőket és gyerekeket soha nem fogok ölni.

Dinara édesanyja, Carmen Kashnikov ragyogó, tündöklő jelenség volt. Aloyoshenka szerint Dinara tőle örökölte minden szépségét, és imádkozott, hogy az ő sötét lelkéből egy kicsi se vegyüljön bele a kislány gyönyörű vonásaiba. Carmen hosszú szőke hajú, hatalmas, smaragdzöld szemű, vékony asszony volt. Éppen egy bárban italozott a barátnőivel, mikor megjelent Aloyoshenka, és teljesen kábulatába ejtette.

– Azt hiszem… Részemről szerelem volt első látásra. – mosolyodott el Carmen. – Évekig gyötört, hogy számára csak egy pótlék voltam az ágyban, hogy melegen tartsam azon a hideg éjszakán, mikor lefeküdt velem.

Aloyoshenka először el sem fogadta a gyereket. Azt mondta, ő képtelen felnevelni egy csemetét, és annak ellenére, hogy hatalmas vagyonnal rendelkezett – a gyilkosságok, a rablások, a drogkereskedelem biztos, és jó bevételi forrást jelentettek –, arra fogta a dolgot, hogy nem tudná eltartani Dinarát.

– Nem tudtam, mivel foglalkozott Aloyoshenka – vallotta be Carmen. – Én tisztességesen dolgoztam, de még így is keveset tudtam adni Dinarának. Többre lett volna szüksége. Arra lett volna szüksége, amit én nem tudtam neki megteremteni… apai szeretetre.

Carmen és a kis Dinara középosztályban éltek, amíg Aloyoshenka két kézzel szórta a pénzt; különösen kedvelte a pókert, és a különféle szerencsejátékokat.

– Hiába kaptam sok pénzt egy-egy bérgyilkosságért, azonnal elvertem mindet. Azt hiszem, legfőképp ezért utasítottam vissza azt, hogy beszállok Dinara nevelésébe. – vallotta be halkan Aloyoshenka.

– Egyik éjszaka álmatlanság gyötört, csak forgolódtam az ágyban. Arra gondoltam, mennyire is borzalmas ember vagyok. Szégyelltem magam, és olyat éreztem, mint még soha; olyan érzés fogott el, mintha az a több száz ember, akit addig meggyilkoltam – sokukat ok nélkül, csak szükségem volt valami feszültség levezetésre – visszatérne, és bosszút akarna állni rajtam. Ott álltam a kör közepén, felém pedig jöttek a cafatokban lógó, vérző, élettelen testek. Undorodni kezdtem magamtól. Majd eszembe jutott a kislányom, akit eddig csak képen láttam, pár héttel a születése után, amit az anyja, Carmen hozott át nekem. Ott volt a fénykép az ágyam alatt, sokszor arra ébredtem, hogy magamhoz szorítom, úgy alszom. Akkor döntöttem el, hogy felkeresem őket.

Természetesen ez elmaradt. Aloyoshenka másnap kapott egy megbízást, ami rengeteg pénzt ígért, és nem is volt nehéz feladat. A Conasa nevezető orosz maffiacsaládhoz kellett eljuttatni a Brazíliából érkező marihuána szállítmányt. Aloyoshenka könnyedén teljesítette a megbízást, így a Conasa helyet ígért neki náluk, mint drogkereskedő, de ezt a férfi visszautasította; éppen az előtt este álmodott a családjáról, egy csodás nőről, és a gyönyörű kislányáról, hogyan is lehetne még egy maffiacsalád tagja? Tisztában volt vele, hogy a családok között hatalmas ellentétek húzódnak, és ha mindkettőhöz tartozna, valamelyik család – a sajátját Tegrának nevezte – fellázadna ellene. Aloyoshenka könnyen eltitkolta a Conasa elől, hogy a Tegra tagja, sőt, vezére. Így indok nélkül, egy egyszerű „köszönöm, de nem élek vele” mondattal lerendezte az ügyet, és miután megkapta a pénzét, ami Dimitre – a megbízó – egy barna papírzacskóba tett több ezer rubelét jelentette, elhatározta, hogy elmegy Carmen házához, és megbeszéli vele, hogy hadd segítsen Dinara nevelésében. 

Elautózott Carmen Kashnikov házához, közben többször is megállt, megfordult, és irányt változtatott, hogy megbizonyosodjon arról, hogy senki nem követi. Leparkolt az egyszerű, egy szintes ház előtt a járdán. Kissé hezitált az autóban – nagyon régóta nem látta a kis Dinarát.

– Feszült voltam, szinte remegtem. Még soha nem éreztem ilyet, egy ember kegyetlen megölése sem járt semmilyen remegéssel, érzelemmentesen tettem a dolgom, amire megkértek. De a családom felkeresése sokkal nagyobb stresszel járt, mint gondoltam. – emlékszik vissza merengve Aloyoshenka.

Bármennyire is biztos volt a férfi abban, hogy felkeresi családját, ott, a házuk előtti járdán állva semmi bátorsága nem volt ahhoz, hogy bemenjen, és megszólítsa őket.

– Féltem attól, hogy ha be is megyek, mit fognak szólni. És hogy én… meg fogok egyáltalán tudni szólalni? A reakcióik miatt féltem, azt hiszem.

Előhalászta hát zsebéből az apró whiskysüveget, és nagyot húzott belőle.

– Tisztában voltam vele, hogy az alkohol elkábítja az agyam, és olyan dolgokat fogok tenni, amiket később megbánok. Akár a bútorokkal, akár Carmen-nel – suttogta szégyenkezve. – De szükségem volt arra a bátorságra, amit az ital adott, hogy bemenjek a házba, és beszéljek Carmen-nel. A lányom apja akartam lenni végre.   

Húzott az üvegből még egyet, egészen addig, amíg meg nem kapta azt a bátorságot, amire várt. Ez elég volt ahhoz, hogy tántorogva, de kiszálljon az autóból, és elinduljon a köves úton az apró lépcsőkig.

Hármat ütött az ajtóra, erősségük akkora volt, hogy kissé behorpadt a vékony fa.

– Éppen ebédeltünk Dinarával, mikor hallottuk, hogy valaki töri be az ajtót. Azonnal a szobájába parancsoltam Dinarát, hogy ő biztonságban legyen, majd lassan az ajtóhoz sétáltam. Szinte féltem megnézni, hogy ki az. De mikor megtettem, érzelemmentes, üveges kék szemekbe botlottam. Azonnal tudtam, hogy Aloyoshenka itt van, és hogy a lányáért jött. Féltem kinyitni – magyarázta Carmen.

– Láttam, hogy Carmen az ajtónál van, éreztem a remegését. Engem túlságosan rabul ejtett az alkohol, így addig ütöttem a bejárati ajtót, ameddig az öklöm már nem ütközött akadályba. Úgy értem, fa akadályba. A mai napig nem tudom felfogni, hogy az utolsó ütés, amit mértem, az Carmen homlokára érkezett.

Aloyoshenka megütötte Carmen-t. A férfi ökle olyan erővel csapódott a nő homlokának, hogy Carmen megszédült, és a földre esett. Dinara a zajra kirohant a szobájából, remegve pillantotta meg anyját a földön, és a lyukat az ajtón.

– Azt hittem, anyát meglőtték. A homloka kissé vérzett, úgy feküdt ott, mint egy rongybaba. Kinéztem a lyukon, és egy üveges tekintetű, alkoholtól bűzlő férfit pillantottam meg – mesélte Dinara.

– Próbáltam elmondani Dinarának, hogy az apja van itt, de nem bírtam megszólalni. Így csak eltátogtam az „apád” szót, mire láttam, hogy Dinarából még a vér is kiszáll – emlékezett vissza Carmen.

Aloyoshenka úgy vigyorgott a lányra, hogy az szinte megijedt a saját apjától.

– Úgy ismertem meg az apám, hogy láttam rajta, hogy rossz ember. Majd később rájöttem, hogy a látszat sajnos… nem mindig csal. – remegett meg Dinara.